A szakítások és a válókeresetek beadásának több mint 20 százaléka január hónapra esik. Az időzítés nem véletlen…
Természetesen nem a szerencsétlen januárhoz köthető ennek az életeseménynek a bekövetkezése, sokkal inkább az ember természetéből adódó gyávaság, halogatás, önámítás trióval magyarázható, hogy pont év elejére esik a döntés.
Ezek a kapcsolatok valószínűleg már hosszú hónapok, vagy évek óta döglődnek, azonban a hétköznapok teendőiben könnyű menedéket találni.
A párok tagjai naivan abban akarnak hinni, hogy pusztán az idő múlásával megoldódnak a problémák és újra – természetesen magától – fellobban a szerelem lángja közöttük.
Akik az időt múlatják és minden egyes jobb fázisban abban reménykednek, hogy „mostantól minden más lesz” és nem lesz újabb hullámvölgy, gyakorlatilag pazarolják az életüket.
November, december…
Az év végéhez közeledve sokan számot vetnek helyzetükkel. Ilyenkor egyre erősebben fogalmazódik meg bennük, hogy „szakítanom kellene”, és keresik a megfelelő alkalmat a bejelentésre. A gyáva emberek természetesen nem találnak alkalmat, de a küszöbön álló karácsonyban végül mentsvárra lelnek.
„Csak nem karácsonykor fogok szakítani vele!” – ezzel a gondolattal újabb halogatási indokot gyártanak és hogy az egész ne legyen színjáték, piszkálódó lelkiismeretük csillapítására drága ajándékokat vásárolnak a másiknak és azzal áltatják magukat, hogy a szeretet ünnepe talán újra összehozhatja őket.
A karácsony kapcsolatgyógyító ereje ugyanannyi, mint az időnek: SEMMI.
Sőt! A szokatlan mennyiségű egy légtérben töltött idő, a végeláthatatlan vendégáradat csak katalizátora lesz a robbanásig összegyűlt feszültségnek. A pár tagjai azon kapják magukat, hogy amit eddig a szőnyeg alá söpörtek, abban most lépten-nyomon mindenki megbotlik. Ráadásul a közösségi felületeket boldogság-cunamiként árasztják el az eljegyzős és karácsonyfával pózoló boldog párok, kontrasztba helyezve a kudarcot.
Így jutunk el addig, hogy a válás/szakítás technikai bekövetkezése január hónapra esik.
A „szakítanék”-tól a „rohadjál meg”-ig
A párkapcsolatok lezárásának nincs kultúrája. Ezalatt azt értem, hogy nem tanítják meg nekünk a szüleink, nem beszélnek róla az iskolában és a nevelő szerepét veszített média felületeken sem találkozunk vele. Többek között ennek tudható be, hogy az emberek zöme nem képes belátás alapon, békésen elválni egymástól. Helyette inkább kivéreztetik a kapcsolatot, hogy impulzív döntés születhessen.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a döntés egy lealjasodott veszekedéshez, tettlegességhez, lökdösődéshez, megcsaláshoz kötődik. Haragban, áldozatszerepben minden könnyebbnek tűnik. Terápiás tapasztalatom szerint, a rövid távon könnyebb, mindig hosszú távon lesz nehéz.
A jövőben ez a trend tovább pusztulhat. A Z generációs fiatalok között végzett kutatások egyértelműen igazolják, hogy a szakításaik fele(!) már nem személyesen történik. A leggyakrabban használt mód a szöveges üzenet valamelyik formája…
Összegzés
Azt vallom, hogy két ember, akik egykoron szerették egymást, tiszteljék meg a másikat és magukat azzal, hogy az erkölcseikhez(ha vannak) hűen szakítsanak. Válás és közös gyerek esetén mindenképpen ajánlatos lehet egy szakember bevonása, a sérülések minimalizálása érdekében. Érdemes azt is megvizsgálni, hogy milyen okok vezettek a kapcsolat megromlásához. A tanulságok levonása nélkül nagy eséllyel megismétlődik a kudarc.
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
A gyerekvállalásról úgy szokás, vagy elfogadott beszélni, mintha olyan életesemény lenne, amiben a nő kiteljesedik és a párkapcsolat földön túli szeretet mámorában fürdik. A valóság azonban jóval árnyaltabb…
Már a teherbeesés időszaka is stresszel járhat. Munkám során sokszor tapasztalom, hogy rengeteg nőben pszichés gát akadályozza meg a teherbe esést.
Ez a gát a bizonytalanság!
Bizonytalanná teheti a nőt a leendő apuka személyiségében rejlő kockázati jellemvonások, az anyagi körülmények, a szülőkkel való viszony, és sok esetben a gyerekkorból cipelt megoldatlan traumák, fájdalmak.
Sokszor pszichés oka van, ha nem jön a baba.
Az evolúció így oldotta meg, hogy csak biztonságos körülmények között születhessen kisbaba. A nő ugyanis nagyon kiszolgáltatottá válik. Akár az első trimesztertől kezdve jelentkezhetnek rosszullétek: gyomorégés, hányinger, általános levertség, szédülés, ájulás, puffadás, gyakoribb vizelési inger, különböző emésztési zavarok, később hasi fájdalmak, alvászavar. Jelentkezhet egy-egy tünet, vagy akár az összes is. Ez sok esetben olyan mértéket ölthet, hogy munkaképtelenné teheti nőt, vagy akár a mindennapi teendőket sem tudja majd ellátni.
Bár az emancipáció virágkorában élünk, mégis úgy gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy egyedül, segítség nélkül, anyagilag és emberileg is nagyon nehéz lenne ezt az időszakot végigcsinálni.
A várandósság 9 hónapja alatt a szexuális élet akár nullára is redukálódhat. Elvárás a férfiaktól, hogy végig támogatóan lépjenek fel, de érdemes figyelembe venni, hogy egy kielégületlen férfi könnyen ingerültté, hideggé változhat. Ezt sok esetben félreértik a kismamák és a maradék figyelmet is megvonják párjuktól, esetleg hangot adnak elégedetlenségüknek, majd elzárkóznak. Pedig aktív kommunikációval és egy kis odafigyeléssel könnyen elejét lehetne venni a problémának.
A várandósság időszaka minkét fél számára rengeteg lemondással jár. A szolidaritás abban mutatkozhat meg, ha a pár tagjai kölcsönösen megadják, amire a másiknak szüksége van. Ez bizony azt vonja maga után, hogy a feladatok egy részét (bevásárlás, nehezebb házi munka, stb.) át kell vennie a férfinek és le kell mondania a külön programokról. Ugyanis könnyen megtörheti a szolidaritást, ha amíg nő otthon szenved, párja a barátaival bulizik, koncertekre jár… Érdemes a lehetőségekhez mérten közös programokat szervezni.
A szülést egyfajta megváltásként várják a nők. Úgy érzik, hogy mindent kivett belőlük a várandósság 9 hónapja és nem bírják már tovább. A megváltás azonban nem érkezik. Ezt tetézi, hogy a magyarországi statisztikák szerint a szülések körülbelül fele császármetszéssel történik. Bár a beavatkozás a köztudatban megszokott, azért ne feledjük, hogy egy radikális eljárásról van szó, aminek következtében átvágják az anya hasfalát, izmait, méhét. A teljes felépülés minimum fél év! De pihenni most sem lesz idő!
A megpróbáltatások az újszülött gondozásával folytatódnak. Az anyák többsége a császármetszés, vagy a sok esetben indokolatlanul alkalmazott gátmetszés következtében mozdulni is alig bír. A csecsemő mindeközben akár óránként is enni kér, tisztába kell tenni, ringatni stb. a nap 24 órájában!
Nagyon szeretem a „gyermekáldás” kifejezést, de pár nap alváshiány után, még segítség mellett is végletekig elfáradhatnak a szülők, főleg az anyák. A szolidaritás itt is nagyon fontos, de az apukák hamar fel fogják ismerni, hogy a babáknak elsősorban nem rájuk van szükségük, ráadásul hamarosan vissza kell menniük dolgozni is.
Az anyák ”egyedül” maradnak…
Nem akkor alszanak, esznek, isznak, amikor szükségük lenne rá, hanem amikor tudnak. Ez a nélkülözés pszichésen igen megterhelő, amit csak tetézhet, ha a baba rossz alvó, hasfájós és csillapíthatatlanul sír. Sok anyában bűnös gondolatok ébredhetnek babájukkal szemben. Megbánhatják az egészet, legszívesebben szabadulnának a csecsemőtől. A legtöbb esetben természetesen erre nem kerül sor, de már a gondolattól is szörnyű bűntudata lesz az anyukáknak. Ez később patológiás mértéket ölthet és akár depresszióhoz is vezethet.
Az alvásmegvonás évszázadok óta az egyik legkegyetlenebb kínzás. Az alvás alapvető fiziológiai szükséglet. Azt szoktam mondani, hogy éhesen, szomjasan, kialvatlanul és szexuális frusztráltan nem lehet megélni a szeretetet. Ezért kardinális jelentőségű erről beszélni!
A kialvatlanság és az egyéni szükségletek erős korlátozottsága tovább gyűrűzheti a problémákat. Az apukák hiába intéznek el minden tőlük telhetőt, a párjukban óhatatlanul feljöhetnek olyan gondolatok, hogy a férfinek sokkal könnyebb: örömtelien babázik fél-egy órát, aztán bevásárol, főz, takarít, alszik, munkába megy. Észrevétlen elhidegülés veheti kezdetét. A párkapcsolati figyelem gyakorlatilag megszűnhet. Ez mindkét fél számára ijesztő, mert nincsenek tisztában azzal, hogy minden érzésük természetes és orvosolható.
A gyereket tervező párokkal párterápia keretein belül ezeket részletesen át szoktam venni. A családalapítás egy rendkívül erős személyiség és párkapcsolati próba. Csak az érzelmileg érett párok előzhetik meg a visszafordíthatatlan sérüléseket! Az instabil párkapcsolatokban ez az időszak csak kiélezi a megoldatlan konfliktusokat. Hiába akarják megbeszélni a problémákat, kommunikációs eszköztár és érettség nélkül leülnek egy probléma megbeszéléséhez és felállnak hat másikkal… Szomorú tapasztalat, amiről szintén tabu beszélni, hogy a párkapcsolatok többsége a terhesség és az azt követő két évben megy tönkre!
(Zágoni Bettina- Gyermekágy és Anyaság)
Nehéz önállóan felkészülni erre az időszakra. Nem tanítják meg a szüleink, nem tanítják meg nekünk az iskolában és az önsegítő könyvek/weblapok is csak a közhelyekkel butítanak. Minden tiszteletem a bátor pároknak, akik mindezek ellenére megpróbálják földi mennyországgá varázsolni a várandósság időszakát, majd gyermekük számára szeretetteljes otthont varázsolnak. Úgy gondolom, közös felelősségünk, hogy ne legyenek tabuk a témában. Őszinteségünkkel elérhetjük, hogy a jövő generációi valódi, megélhető csodaként tekintsenek a szülővé válásra.
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
Készítettem egy hazugságelemzést, amelyhez egy éppen most futó show-műsor adta az alapot. A videó segítségével bemutatok pár jelet, ami arra utal, hogy az adott személy nem mond igazat vagy valamit el akar titkolni.
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
Úgy tűnik, hogy attól félünk leginkább, amit a legtöbbször az arcunkba tolnak. Most éppen a koronavírustól…
Már az elején leszögezném, hogy nem vírustagadásról fogok írni. Tudós ember vagyok, ha fenyeget minket egy fertőzés, védekezzünk ellene. Engem inkább az a képmutatás bosszant, ahogy időről időre kiemelnek egy-egy „veszélyt” és arra óvintézkedéseket, megoldásokat kínálnak, míg másokról szinte szó sem esik.
Ez nem politikai kérdés, ez színtiszta emberi érdek-motiváció, a világ minden országában így megy! Nézzünk néhány olyan példát, ami bár rendkívül veszélyes, mégsem teszünk ellene „központilag”:
Közúti balesetek
Évente körülbelül 7000 közúti baleset történik Magyarországon. Ennek következtében 6-700 ember veszíti el az életét. Arról nincs statisztika, hogy a túlélők közül hányan szenvednek maradandó sérüléseket… A balesetek zöme gyorshajtás miatt következik be, ennek ellenére bárki vehet akár 200 km/h feletti végsebességre is képes gépjárművet, holott a megengedett legnagyobb sebesség hazánkban 130 km/h. Álszent lenne azt gondolni, hogy valaki azért vesz 150 LE pluszos járművet, hogy azzal mindig szabályosan közlekedjen. A híradókban gyakoriak a balesetről szóló tudósítások, de ezek nem jutnak el mindenkihez.
Elméleti felvetés: A mai modern világban könnyedén megoldható lenne egy olyan eszköz beépítése, ami automatikusan érzékelné, hogy hol, mennyivel lehet menni és maximalizálná a gépjármű sebességét. Ezzel kizárnánk a gyorshajtás lehetőségét, csökkenne a követési távolság be nem tartásából eredő koccanás veszélye, csökkennének a torlódások és senkiben sem merülhetne fel, hogy a késve indulás után, az úton próbálja meg behozni a lemaradását, stb.
Amiért nem fog megvalósulni: Feleslegessé válnának a nagy teljesítményű autók. Az autógyártás visszaesne, ez pedig érzékenyen érintené a gyárakat, a munkavállalókat, a csökkenő üzemanyag fogyasztás miatt az olajmonopóliumokat és mindent átszőve az államot. Így inkább meghagyják az emberek szabadságát, ezzel együtt a hibalehetőséget is. Végül a rendőrök is nagyot kaszálnak.
Dohányzás
Kevesen gondolnák, hogy kis hazánkban körülbelül 50 ember hal meg naponta a dohányzás következtében. Az utóbbi években történtek szigorítások a nemdohányzók védelmében, de ez csak részmegoldás. A rászokás, egy tanulási folyamat része, ahol szépen lassan pozitív hatásokat kötnek a dohányzók a mérgező dohányfüsthöz. A világon egymilliárdan dohányoznak. A naponta(!!!) elszívott cigaretták közel negyvenszer érnék körbe a Földet. A számok tükrében gondolom egyértelmű, hogy óriási üzletről van szó.
Elméleti felvetés: Sokat dolgozom függőségektől szenvedőkkel, ezért biztosan állíthatom, hogy senki sem születik úgy, hogy élvezettel szívja be a füstöt. Az alap biológiai válaszreakciónk a füstre a veszély, a menekülés. Ilyen szempontból a dohányosokat én áldozatnak látom. Ha meg akarnánk menteni a dohányosokat, ki lehetne vonni a forgalomból az összes dohányterméket. Egy-két generáció után, már azt se tudnák az unokáink, hogy mi az a cigaretta.
Amiért nem fog megvalósulni: Bár javarészt aktív korúak halnak meg, még így is több a haszon a dohánytermékek értékesítéséből. Tehát a válasz: nem érdeke ez a lépés a „nagyoknak”. A dobozokon kívül nem is nagyon találkozunk a veszélyre való felhívásokkal. Gondoljanak bele, milyen lenne, ha folyamatosan belefutnánk híradásokban, hírportálokon napi statisztikákba. Pl.: „Ma közel hatvanan veszítették életüket a dohányzás következtében…”, vagy „Újabb rekordot döntött a tüdőrákkal, vagy tüdőtágulással diagnosztizáltak száma…” stb. Elég rémisztő lenne…
Alkohol
Valószínűleg szívesen cserélnének válogatott focistáink Magyarország egy főre jutó tiszta alkoholfogyasztás világranglistáján elfoglalt helyével.
Évek óta bérelt helyünk van a top10-ben.
Mennyiségben úgy tessék elképzelni, hogy évente 96%-os alkoholból nagyjából háromszor isszuk ki a hévízi tavat. Egyes becslések szerint egymillió függő van hazánkban…
Elméleti felvetés: A dohánytermékekhez hasonlóan kivonni a piacról a szeszeket. Az alkohol a valóság elől menekülés eszköze a függőknél. Ez pusztán az ital megvonásával nem oldódna meg, így a leszokás szakemberek bevonásával történhetne, akik a mentális oldalról is támogatnák a leszokókat.
Amiért nem fog megvalósulni: Mindent összevetve több száz milliárd forintos üzletről van szó. Ráadásul a magyar ember kultúrájának szerves részét képezi az ivás. Az alkoholisták valószínűleg Petőfit is feltámasztanák, hogy az országház elé vonulva fejezzék ki nemtetszésüket. Az adók további növelése a házi bortermelők és főzdék felé terelné a népet, így marad a békés egyensúly, ahol mindenki jól jár. Ezért nem riogatnak minket túlzottan az alkoholfogyasztás veszélyeivel sem.
Összegzés
Ahogy a fenti példákból is látszik, több olyan terület is van, ami hihetetlen mennyiségű áldozatot követel minden évben, de nem részei a köztudatnak. Együtt élünk velük, félelem nélkül. A félelem legtöbbször tanulási folyamat, a tanulás pedig ismétlésből áll. Minél többször halljuk, hogy valami veszélyes, annál inkább elhisszük. Ezt már az 1970-es években kutatta George Gerbner magyar származású médiakutató, aki a tömegmédia (leginkább a televízió) hatásait vizsgálta. Megállapítást nyert, hogy azok, akik több híradást néznek, sokkal nagyobb valószínűséget adnak arra, hogy egy adott negatív esemény velük is megtörténik, mint amekkora a veszély reális esélye az egyénre.
A félelem mindig jól fizet és valaki a félelmünkön keresni fog. Gondoljanak csak arra, amikor kiderült, hogy a csapvízben mennyi minden van, berobbantak a piacra az ásványvizek…
Ez nem összeesküvés-elmélet, ez évezredes tény. A ránk zúduló információködben szinte lehetetlen valódi, a saját életünkre vonatkozó racionális viszonyítási pontokat találni. Éppen ezért érdemes megértő hozzáállással tiszteletben tartani embertársaink hitét és döntéseit, legyen szó táplálkozásról, mozgásról, vagy épp egy fertőzés elleni védekezésről, mert sohasem tudhatjuk biztosan, hogy kinek van igaza…
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
Hetek óta foglalkozik a média Weisz Fanni és Hajmásy Péter szakításával. Apró jeleket keresnek abban reménykedve, hogy a celeb páros hamarosan kibékül.
A hallássérült modell szerelme a sportolóval sokakat megérintett és csalódásként élik meg az újabb szakítást, de ennek ellenére naiv gondolatnak tartom, hogy hetek múlva már százezrek imádkozzanak a szerelem fellángolásáért.
Eleve egy celeb párosról beszélünk, akik minden elképzelhető használati tárgyat eladtak már kapcsolati insta-életükben. A köréjük szövődő rózsaszín köd csak tovább növelte a követők szívében a hitelességüket, így valószínűsíthető, hogy nyomós okok vezettek a végső döntéshez és nem lesz békülés.
Szomorúan látom, hogy a különböző felületeken klinikai szakpszichológusok fejtik ki semmitmondó közhelyeiket, amivel legalizálni látszik annak gondolata, hogy pusztán egy „hiányzol” érzés, vagy a közös kutya elegendő lehet az újrakezdéshez. Sok párosra jellemző az ilyen indíttatású hirtelen békülés, újrakezdés, se veled, se nélküled.
Nem hiába fogalmazták meg tapasztalataik alapján őseink, hogy csak a töltött káposzta jó felmelegítve.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetséges megoldani egy párkapcsolati krízist, de jelzi, hogy keveseknek sikerül. Ennek elsődleges oka, hogy a felek nem vizsgálják meg részletesen, hogy mi vezetett a szakításhoz, nem akarnak szembesülni saját felelősségükkel.
Gyávák, gyengék…
Az emberre amúgy is jellemző, hogy mindig a könnyebbnek látszó utat választja: hmm most már nem bírom tovább szakítsunk, hopp most hiányzol béküljünk ki gyorsan, vagy jaj szegény én egyedül vagyok, gyorsan keresek magamnak egy „igazi”-t és érdekes találok is néhány héten belül…
„ Igazi” vigasz-mankókból van bőven.
A könnyebbik út hosszú távon mindig nehezebbnek bizonyul, mert tanulás nélkül a felmelegített kapcsolatban idővel újra megismétlődik minden egyes dráma és bizony az új kapcsolatban is hasonló kudarcok várnak a menekülőkre. Ha egy kapcsolat eljut a szakítás fázisába, ott nagy valószínűséggel már sérült a szolidaritás, ezáltal az érzelmi biztonság, ezáltal a tisztelet, ezáltal a szexuális vágy és még sorolhatnám a láncreakciót. Ezek nagyon mély sebek, nem lehet őket „ne beszéljünk róla”, „felejtsük el”, „mostantól másképp lesz” és hasonló mismásolós, szőnyeg alá söprős technikákkal meg nem történtté tenni.
Párterápiákon különös figyelmet fordítok az ilyen traumák feldolgozására, mert kezeletlenül ezek olyan sebek, amik évek múlva is feltépődnek egy-egy összeveszés alkalmával. Mi több a pár tagjai előszeretettel használják, ha igazán vissza akarnak vágni egy vesztes helyzetben. Ha a felek nem félelemből, kényelemből, megszokásból, érdekből, hanem érzésből motiváltak, akkor lesz elég bátorságuk, hogy szembenézzenek a poklaikkal és nekik lehetőségük nyílhat arra, hogy helyrehozzák a kapcsolatukat és feléledjen a régi szenvedély egymás iránt.
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
de igyekszem a jövőben rövid témafeldolgozásokkal újra segíteni.
Sokszor pszichés oka van, ha nem jön a baba.
(Zágoni Bettina- Gyermekágy és Anyaság)
