Terápiás üléseken gyakran megkérdezem az előttem ülő anyukákat/apukákat, hogy mit gondolnak, mi a legveszélyesebb a gyerekükre? A válaszok nagyon hasonlóan szoktak alakulni: drog, alkohol, cigi, rossz társaság stb.
Erre el szoktam mondani, hogy minden igyekezet ellenére a gyermek, serdülő, fiatal felnőtt, nagy valószínűséggel mindegyikkel fog találkozni az élete során, ezektől nem tudja megóvni. Viszont életbevágóan fontos lesz, hogy ezekről tudnak-e majd beszélni, egyáltalán elmondja-e a gyerek, hogy mi történik vele a nagyvilágban?!
Ha ebből indulunk ki a legveszélyesebb, ami történhet a gyermekünkkel, ha nem alakul ki az a szülő-gyermek bizalmi kommunikáció, ahol kifejezésre juthatnak az új érzések, tapasztalatok, félelmek, kíváncsiság.
Ez így nagyon egyszerűen hangzik, de korántsem az! A legtöbb szülő érzelmileg infantilis
és ha meg is próbálkozik valamelyikük a nagy beszélgetések bevezetésével, nagyon hamar elcseszi. Nincs meg az elméleti eszköztára és az érzelmi bevonódását se tudja a beszélgetés alá rendelni. A rossz hírem pedig, kedves szülők, hogy jó esetben csak maximum kétszer próbálkozhatnak!
A fiataloknak hatodik érzékük van arra, hogy levágják, ha egy felnőtt nem hiteles. Gondoljatok csak bele!
Ott ül velük szemben a mama és a papa, akik nagy valószínűséggel a saját életük főbb szerepeiben sem hitelesek és olyasvalamiről prédikálnak, amiről a saját életük vonatkozásában még megfogalmazni sem tudnak.
Vak vezetne, de nem fog, mert a gyerek ezt az első 10 másodpercben összerakja és ha illedelmes, csukott fülekkel végig hallgatja, ha nem, előveszi és nyomkodja közben a telefonját. Ezt követően hiába takarózik vele a szülő, hogy ő ezeket elmondta és mégis megtörtént a baj, valójában az ő felelőssége volt, hogy csak a csemetéje füléig jutottak el a szavai, de az eszéig nem.
A szülők azzal szoktak védekezni, hogy ők se tanulták meg a szüleiktől és különben is, hol lehet ezt megtanulni? Való igaz, sokan nem kapják meg az érzelmi felnőttség eléréséhez a kellő indulócsomagot, de ezt fel lehet ismerni a 20-as évek maximum második felében és akkor már az egyén felelőssége, hogy változtasson rajta. Az esetek pár százaléka jut el idáig… A legtöbben önkéntelenül továbbadják gyermeküknek és meglepődnek, amikor az utódjuknál visszaköszönnek a saját életük megoldatlan területei. Hiteltelen szülő, hogy is nevelhetne hiteles felnőttet a gyermekéből?!
Ma különösen nehéz dolga van a gyereküket nevelőknek. Úgy tűnik, semmire sincs idő. Legalább is teszünk róla, hogy ezt elhiggyük. Ennek a „szokásnak” az elsődleges áldozata a szeretteinkkel való őszinte beszélgetés lett…
 |
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
Időpont kérése: +36-70-517-5722, atoltamas@gmail.com
|
Megtaláltok itt is (klikk)

Megosztás:
Koronavírus, ausztráliai tűzvész, globális felmelegedés, Norbi… úgy tűnik, minden hétre jut valami szorongást keltő esemény.
A félelem mindig racionális kockázatot jelentő, tisztán meghatározható veszélyforrástól való belső tartózkodás, míg a szorongás nem meghatározható és/vagy nem is racionális az adott helyzetben. Példákon keresztül egyszerűbb: ha bemászok egy medve barlangjába, félni fogok a sötétben, de ha otthon a szobában fenyegetve érzem magam villanyoltás után, az már szorongás. A félelemre szükségünk van az életben maradáshoz, de a szorongásra nincs szükségünk, mivel nincs hasznos funkciója, és közben jelentősen rontja az életminőséget és további testi tüneteket is okoz (emésztési problémák, alvászavar, szexuális problémák, magas vérnyomás stb.).
Ez így egyszerűnek hangzik, de a valóságban komoly gondot okozhat a kettő szétválasztása, mivel a szorongás érzése épp annyira valóságos tud lenni, mint a félelemé. Miközben záporoznak ránk a hírek, nagyon nehéz meghatározni, hogy egészséges-e, amit érzünk. Carl Jung a XX. század úttörő pszichiátere egy konferencián felvetette, hogy nem az egyén patológiája az, ha nem érzi jól magát egy fenyegető környezetben. Magyarán, ha kitör a gazdasági válság és sorra zárnak be az üzemek, akkor joggal érzem fenyegetve magamat és nem szorulok kezelésre. Úgy tűnik, a jelenünkben is vannak ilyen események…
A héten legalább 5 páciensem fejezte ki aggodalmát valamilyen globális hatás miatt, de a koronavírus volt a sláger. Idehaza influenzavírus terjed, ami a szakértők szerint veszélyesebb, gyilkosabb (csak a hatáskeltés miatt használom ezt a szót), de mi mégis jobban tartunk a koronavírus miatt. Evidens, hiszen filmekből visszaköszönő teljes védőruhás jelenetekbe botlunk az információs csatornákon, miközben a hazai influenzavírus miatt még egy egyszerű maszkot sem jutna eszünkbe viselni. Furcsa képzavar alakul ki ezért a fejünkben és úgy érezzük, nem áll rendelkezésünkre elég információ, hogy felmérjük a helyzetet. A számok szerint nem olyan veszélyes a koronavírus, de képek alapján közeleg a világvége.
A képek alapján nehéz elhinni, hogy az influenza veszélyesebb.
Tegnap találkoztam egy idősebb szomszédommal, aki az egészről semmit se tudott. Nem néz tévét, nincs okostelefonja és vidáman mesélt a frissen kölcsönzött bűnügyi regényéről, amit előző este olvasott ki. Boldog tudatlanság! Gyakorlatilag ugyanabban a világban élünk, de ő nem tette ki magát az elmúlt hetekben megégett koaláknak, nem húzta fel magát Norbi szorongást keltő marketingbombáján és nem aggódik a Kínából érkező új fertőzés miatt.
Tudom, szélsőséges példa, de én egy pillanatig irigyeltem a komát. Kutatóként nem tudnék úgy élni, hogy nem követem a világ eseményeit, de be kell látnom, nagyon nehéz „egészséges” szinten tartani az elménket érő impulzusokat. Elég, ha rákattintunk egy cikkre és az érdeklődésünket figyelő alattomos algoritmusok a közeljövőben elhalmoznak hasonló tartalmakkal, hirdetésekkel. Könnyen a saját világunk börtönébe kerülünk: olyannak látjuk a világot, amilyennek úgymond látni „szeretnénk”.
Ez könnyen patológiás állapotot hoz létre. Az egészséges félelem átalakul kínzó szorongássá. A szorongásra való hajlam azonban legtöbbször mélyebben gyökerezik. Meg nem oldott krízis(ek), traumák a közelmúltból, vagy akár évtizedek távlatából is, szorongásként törnek a felszínre a jelenben. Ebből következik, hogy például egy 42 éves nő, akinek egérfóbiája,

vagy épp a betegségektől szorong, valójában meg nem oldott lelki problémá(k)tól szenved és a szorongás csak tünete ennek. A terápiás üléseken utána lehet menni a kiváltó eseménynek, ezáltal a szorongás magától megszűnik.
Ettől függetlenül szükségesnek látom a minket érő hatások tudatos csökkentését. Nem tudja az elménk a világ katasztrófáit kezelni és nem is kell ezt elvárnunk tőle. Élményfeldolgozó képességünk messze le van maradva a technika fejlődésétől. Ha a hírforrások erős szorongást váltanak ki benned, kisebb szünetekre vágd el magad a tévétől, és/vagy az internetes portáloktól. Ha azt tapasztalod, hogy az elméd mindig keres valamit, ami miatt aggódhat, szoronghat, érdemes szakemberhez fordulni, mert magától ez az állapot nem szűnik meg, csak legfeljebb témát vált.
 |
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
Időpont kérése: +36-70-517-5722, atoltamas@gmail.com
|
Megtaláltok itt is (klikk)

Megosztás: