Ritkán nézek tévét, mert a műsorok zöme csupán megrendezett színjáték. Előre megtervezett kérdésekre érkeznek a megbeszélt válaszok, megjátszott érzésekkel, a szereplők vezényszóra örülnek, sírnak, veszekednek és viselkednek polgárpukkasztóan. Mindegy, hogy celebekről, vagy civilekről látunk úgymond életjelenetet, az egész egy nagy rakás… színjáték.
Viselkedéskutatóként különösen fájnak ezek a műsorok, mert a benne szereplők botrányosan hiteltelenek. A testük, az arcuk mást mond, mint amit a szájuk. De mit is várunk ezektől a pojácáktól?! Semmi közük a valódi televíziózáshoz!
Hogy a témánál maradjak… Az Exatlont azért kezdtem el nézni, mert nyomokban fellelhetőek benne őszinte emberi érzések is. A vetélkedő jól példázza, mennyire fontos a mentális egészség, stabilitás megőrzése. Fizikálisan a bajnokok és a kihívók is mondhatni egyformán edzettek, gyorsak. Hogyan lehetséges akkor, hogy rövid időn belül hol az egyik, hol a másik csapat nyert 10-1-re?
A fizikális felkészültség csak egy lehetőség a győzelemre, de azt kizárólag mentális erővel lehet érvényesíteni. Különösen igaz ez az ügyességi játékokra. Az a csapat, amelyik fejben nincs ott egy versenyen, veszít. Ezt már az induláskor látni szoktam és a szemfüles néző is megfigyelheti, hogy mennyi önbizalommal indulnak az aznapi csatába a versenyzők. De, hogy egy független példát is említsek: tessék megnézni a magyar válogatott focistákat egy nemzetközi megmérettetésen! Mint a 6 évesek, amikor első napjukat töltik az iskolában.
Lehet erőből futni, átgázolni egy vizes árkon, ám mihelyst szükség van fókuszra, finommotoros mozdulatokra, a mentálisan gyengék pontatlanabbak, lassabbak és ebben az állapotban nem segít az ismétlés, vagyis a gyakorlás sem. Futhatnak 5 kört, akkor is bénák lesznek. Ilyenkor születnek általánosító konzekvenciák, hogy nem megy a labdás, karikás stb. ügyességi, de ez csak önkorlátozó szuggesztió, ami rögzülhet hosszú távon.
A résztvevők viadalon kívüli életéről nem sokat tudunk. Az összezártságot látszólag sokáig jól tűrték a csapatok, ám most, hogy közeledik a vége, élesednek az ellentétek és felszínre kerül a résztvevők valódi énje. Dorci kedves kislányból, konspiráló, beszólósba ment át és viselkedése magával rántott több kihívót is. A célpont a látszólag csendes Bogi lett.
A nézőkben joggal vetődhet fel a kérdés, hogy mi történik?
Nehéz igazságot tenni, hiszen mi nézők csak a műsorkészítők által kiragadott jelenetek alapján formálhatunk véleményt és az mindig szubjektív. Egy biztos: Bogi és Dorci viszonya csúnyán megromlott.
Kezdetben még segítette, most kitenné a csapatból Dorci Bogit
A két lány közötti harc először testbeszédben nyilvánult meg. Hogy nagyobbnak látszódjanak, egymás társaságában, főleg, ha a másik teljesítményéről volt szó, domináns testtartást vettek/vesznek fel, leginkább csípőre tett kezükkel:
Dorci kezdetben még mások mögé helyezkedve (fizikálisan) vakkantott oda Boginak:
Ez teljesen ösztönös viselkedés; a palotapincsi is megugatja a farkaskutyát a gazdája mellől. Később azonban Dorci felbátorodott. Ennek oka, hogy Bogi kedves-békülős érvelései nem vezettek eredményre és Bogit láthatóan megviselte, hogy nem értik meg az álláspontját.
Az elmúlt hetekben a kihívók fokozódó számonkéréssel konstatálták, hogy Bogi nem haverkodik velük eleget. Nem ellenséges, nem bánt senkit, de nem is haverkodik. Ettől függetlenül Dorcival ők ketten a legeredményesebb női játékosok.
A tényeket nézve Bogi valóban nem barátkozott, de életmentő pontokat hozott az elmúlt hónapokban, így ellentmondásos, hogy a csapat közellenséget gyártott belőle a csendessége miatt.
Nem is igaz, hogy ez a baj Bogival!
Sokszor a félelem hozza ki a legrosszabbat az emberekből. Közeledik a végső döntő összecsapás és Dorci ki akarja-akarta tenni a konkurenciát minden áron. Mindenki taktikázik valamennyire, de ez több annál: Bogi pszichés megtörése a cél.
Ehhez Dorci társat talált Vikiben, akinek teljesítménye szerint már minimum egy hónapja ki kellett volna esnie a játékból. Viki szintén fél és az intellektusából adódóan könnyen manipulálható. A fiúkat is bevonva sikerült bűnbakot csinálni Bogiból. Érdekes, ahogy az erkölcsi értékeket „csapatszellem”, „csapatérdek”, „igazságos verseny” , felülírja az egyéni érdek.
Vállalati felméréseim során sokszor találkozom ezzel a jelenséggel. A másik törvényszerűséget Le Bon francia szociálpszichológus már 20. század elején leírta, miszerint a csoport leggyengébb tagja határozza meg a csoport szintjét. Magyarán hiába igyekszik Bogi kitartóan és nyugodt hangvételben megbeszélni az eseményeket, az alacsonyabb intellektusú (Dorci és Viki kisiskolás durcija és kommunikációs megnyilvánulására gondolok) csapattagok nem fognak hozzá felnőni, inkább kiközösítik.
A mentális ereje fogytán Boginak, ez az ügyességi feladatokon jól látszik. Korábban – a gyorsaságán kívül‒ ezek voltak az erősségei, de most kevés sikerrel teljesít. A május 19. napi esti adásban már meg se hallgatták az érveléseit, rá se néztek.
Ez a kiközösítés legerősebb formája, ami szeparációs szorongást okoz. Ez az egyik legerősebb belénk kódolt szorongástípus. Vannak olyan élőlények, amelyek belehalnak, ha a csapat kiközösíti. Úgy gondolom, hogy Boginak hihetetlen fókuszra lesz szüksége, ha játékban akar maradni a győzelemért.
Bár a soraimból úgy tűnik, hogy Bogi pártján állok, valójában az igazságos küzdelem oldalán vagyok és sajnálom, ha nem ez dönt el egy ilyen típusú versenyt. Bár nézőként nem ismerhetek minden részletet, az kétségtelen, hogy nem igazságos, ami az Exatlon kihívók csapatában zajlik, de közben mégis nagyon is emberi…
|
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
Időpont kérése: +36-70-517-5722, atoltamas@gmail.com
|
Megtaláltok itt is (klikk)
Megosztás:
Az utcánkban sétálva hallottam először a tapsot… Megható melegség töltött el, ahogy az erkélyen álló emberek kollektíven fejezték ki az érzéseiket. Csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy a taps ”csak” az egészségügyi és szociális szférában dolgozóknak szól…
Ne értsetek félre, nagyra becsülöm az előbb említett dolgozókat, hiszen évtizedek óta egy haldokló rendszerben teljesítik nem egyszerű feladatukat, de éppen ezért nem képmutató pont most ”észrevenni” őket és tapsolni?!
Értem, hogy az úgymond járványkórházakban most többet dolgoznak, de a többi helyen gyakorlatilag alig lézengenek. A szakrendelések megszűntek, az ellátás a minimumon döcög, alig akad orvos, aki diagnosztizálna. Nem jó most felfedezni egy gyanús anyajegyet, vagy csak fogfájással ébredni…
Egy balesetben mindig ahhoz kell menni, aki a legcsendesebb.
Ott van a legnagyobb baj. Szerintem ők ebben a helyzetben a munkájukat vesztett emberek. Hivatalos adatok szerint 3-400.000-en lehetnek. Nekik nem az a problémájuk, hogy túlórázniuk kell, hogy maszkot kell felvenni a munkahelyen, vagy unalmas a „home office”… Ők közülük sokan eladósodtak, utcára kerültek, gyerekestől ételosztásokra járnak… Minden napjuk küzdelem az életben maradásért és hogy megőrizzék emberi méltóságukat.
Szóljon a taps őértük is, szóljon mindannyiunkért, úgy, mintha mindenki munkáját, tudását értékelnénk, mintha elismernénk, hogy az élet minden területén egymásra vagyunk utalva…
|
ÁTOL TAMÁS viselkedés- és kommunikációkutató, Rendelő: Székesfehérvár, Marcali
Időpont kérése: +36-70-517-5722, atoltamas@gmail.com
|
Megtaláltok itt is (klikk)
Megosztás: